E nemes eszmék világszerte elterjedtek, s mára több millió cserkész él a mozgalom elvei szerint.
Kárpátaljára is hamar eljutott a cserkészet híre, s megalakultak az első őrsök. Ám közbejött az első világháború, Trianon, majd a második világégés és a kommunista éra, s térségünkben abbamaradt a mozgalom tevékenysége. Hosszú évtizedeknek kellett eltelniük, míg 1991-ben a cserkészek újra zászlót bonthattak Kárpátalján. Az első csapatok Munkácson, Csapon, Técsőn, Nagyszőlősön, Csongoron, Visken és Beregszászban jöttek létre.
Az akkori fiatal vezetők mára deres hajú családapákká értek, akik büszkén tekintenek az általuk kinevelt új generációkra. Egy-egy parancsnok arra is elérkezettnek látta az időt, hogy átadja a stafétát a fiatalabb nemzedéknek. Így tett Bárdos István is, aki több mint 20 éven át vezette a Beregszászi 4.sz. Bendász István Cserkészcsapatot. A 2014. január elsejétől megüresedett cserkészparancsnoki tisztséget, s az ezzel járó feladatokat – a segédtisztek szavazata, és a Kárpátaljai Magyar Cserkészszövetség megerősítése alapján – Jakab Annamária beregszászi segédtiszt vette át a február 8-i cserkész farsangi bálon.
Az azóta eltelt két hónap elegendő időt adott a fiatal parancsnoknak, hogy beleszokjon az új szerepébe, s kialakítsa saját elképzeléseit. Annamáriával a cserkészettel való megismerkedéséről, jelenlegi feladatairól és jövőbeli terveiről beszélgettünk.
– Viszonylag későn, 13 évesen kapcsolódtál be a cserkészet mozgalmába.
– Valóban, pedig Beregszászban nőttem fel, mégsem hallottam a cserkészetről. Már a Beregszászi Magyar Gimnázium tanulója voltam, amikor édesanyám ajánlotta, hogy menjek el egy cserkészfoglalkozásra.
– Milyen volt az első benyomásod a mozgalomról?
– Arra emlékszem, hogy azon a bizonyos első alkalmon métáztunk, s úgy rémlik, hogy nagyon jól éreztem magam. Viszont édesanyám nemrég merte csak elmesélni, hogy az első táborom után kijelentettem, nem akarok cserkészkedni. Persze ezt csak egy hirtelen jött megnyilvánulásnak tudom be, mert végül ottmaradtam, s nagyon megszerettem a cserkészkedést. Talán azért, mert több osztálytársam is részt vett a mozgalomban, illetve tetszett a mozgalom tevékenysége, lelkülete.
– Milyen volt akkoriban a beregszászi cserkészcsapat élete?
– Amikor cserkészkedni kezdtem, még nem volt meg a csapat cserkészháza, a római katolikus plébániára jártunk őrsi foglalkozásra. Kázmér Zsuzsa volt az őrsvezetőnk. Kalamajka volt az őrsünk neve, majd többször nevet cseréltünk amiatt, mert sokan elmentek az őrsből, s helyettük mások jöttek. Később voltunk még Boci és Pipi és Fasírt őrs is.
– Hogyan fogadta a családod a mozgalom iránti elkötelezettségedet?
– Szívesen vették, hogy cserkészkedem, bár eleinte volt néhány összetűzésem a szüleimmel amiatt, hogy sok programban vettem részt, s keveset voltam otthon. De aztán megértették, hogy jó helyen vagyok, s ők is elfogadták az életemnek ezt az oldalát.
– Mennyire tudtad összehangolni a tanulmányaiddal a cserkészkedést?
– Amíg itthon voltam Beregszászban, ez könnyen ment, majd volt egy időszak, amikor eltávolodtam a cserkészettől. 2006-tól, az érettségit követően Magyarországon folytattam a tanulmányaimat: Budapestre kerültem, ahol az ELTE néprajz-történelem szakán tanultam három évig. Ezalatt a földrajzi távolság is nehézzé tette, hogy részt vegyek az itthoni programokban, másrészt abban az időben lekötött a tanulás és a néptánccal való foglalkozás.
– Más oka is volt az eltávolodásnak?
– Bizonyos értelemben igen: a cserkészet tagjai egy fejlődésen mennek keresztül a mozgalomban eltöltött évek során. Először kiscserkész- majd cserkészfogadalmat tesznek. A következő lépésben, ha éreznek magukban elhivatottságot, őrsvezetőképzésen vesznek részt, majd létrehozhatják a saját őrsüket. Végül felnőttként lehetőségük nyílik a segédtiszti vagy tiszti képesítés megszerzésére, mely által vezetőként vehetnek részt a csapat munkájában. Én azonban a fejlődésnek egy szakaszán megakadtam.
– Mi történt?
– Még mielőtt Budapestre kerültem volna, 17 évesen jelentkeztem a bugaci őrsvezetőképzőbe, de ott megbetegedtem, így nem tudtam megszerezni a képesítést, utána pedig a tanulás miatt már nem volt rá lehetőségem. Akkoriban kerültem el Budapestre.
– Mikor találtál vissza a cserkészethez?
– 2010-ben kaptam kézbe a diplomámat, majd felvételt nyertem a Debreceni Egyetem néprajz-muzeológia szakára. Mielőtt ott megkezdtem volna a tanulmányaimat, egy évet itthon töltöttem. Ebben az időszakban kapcsolódtam be újra a beregszászi cserkészek életébe.
2010-ben elmentem a nádaspataki segédtiszt-képző táborba, s ott hat csapattársammal együtt sikeresen kiálltam a próbát. Közben megbízott őrsvezetőként megkaptam a Jázmin őrsöt. Innentől kezdve folyamatosan részt vettem a cserkészet munkájában, a rendezvények és táborok szervezésében, s egyre több munkát vállaltam, nemcsak a beregszászi csapatban, hanem a cserkészszövetségben is. 2012-ben a Kárpátaljai Magyar Cserkészszövetség (KáMCSSZ) létrehozta a regös szakágat, melynek én lettem a vezetője. 2013-ban pedig nyári tábort vezettem, illetve részt vettem a szüreti bál és az adventi kézműves nap megszervezésében.
– Milyen tapasztalatokat szereztél a tábor alatt?
–A táborban az én feladatom volt a programok, feladatok koordinálása, de mindez nem sikerült volna, ha nincs mögöttem egy jó csapatmunka. Azért még sokat kell tanulnom: törekednem kell, hogy határozottabb és következetesebb legyek.
– Nem a 2013-as volt az első olyan tábor, amelyet már nem Bárdos István, a beregszászi csapatparancsnok vezetett, hanem valamelyik ifjú segédtiszt. Ez már az előjele volt annak, hogy változások lesznek a beregszászi csapat életében…
– Mint később kiderült, István bácsi részéről egy tudatos döntés volt, hogy fokozatosan átadja a feladatokat a fiatalabb nemzedéknek, s ennek volt az egyik része az, hogy ránk bízta a táborvezetést és a beregszászi rendezvények lebonyolítását. Ennek ellenére nem sejtettük, hogy nemsokára egy ettől még nagyobb változás is bekövetkezik. Tavaly decemberben, a cserkészkarácsonyon jelentette be István bácsi, hogy lemond a csapatparancsnoki tisztségről. Ezt követően a rangidős segédtisztet bízta meg a beregszászi csapat vezetésével az új parancsnok megválasztásáig.
– Mikor és hogyan zajlott a választás?
– Idén januárban gyűltek össze a beregszászi segédtisztek, hogy megválasszák a csapat új vezetőjét. Mondanom sem kell, hogy nagy meglepetés volt számomra, amikor kiderült, hogy nagy többségben rám voksoltak. A döntést aztán a KáMCSSZ megerősítette, s a februári cserkész farsangi bálon vettem át hivatalosan a csapat vezetését Bárdos Istvántól.
– Mit éreztél?
– Nagyon jó érzés volt, hogy bizalmat szavaztak nekem, s hogy olyan embereket tudhatok magam mögött, akik majd segítik a munkámat. Ugyanakkor ez számomra nagy felelősséget is jelent. Helyt kell állnom a csapat vezetésében, de ugyanakkor a munkahelyemen – a Beregszászi Római Katolikus Egyházközség irodájában – is meg kell felelnem az elvárásoknak. Emellett még mindig tanulok, a Debreceni Egyetem Néprajzi Doktori Iskolájának vagyok a hallgatója. István bácsi megígérte, hogy mindenben támogatni fog, s átadja a tapasztalatait. Ő a háttérből segít.
– Milyen tervek, elvek fogalmazódtak meg benned a kinevezésed óta eltelt két hónapban?
– A cserkészév szeptembertől májusig tart, így az év felénél történt a váltás. Most még ismerkedem a feladatommal, de szeptembertől már én állítom össze a következő év programját. Egyelőre odafigyelek arra, hogy tartsam a kapcsolatot az őrsvezetőkkel, motiváljam őket a cserkészmunkában.
Jelenleg a beregszászi csapat hét aktív őrssel működik és közel 90 tagot számlál. Nagy gondot jelent, hogy a beregszászi cserkészek – ezen belül is főként az őrsvezetők – nagy része Magyarországon tanul tovább, s így megszakadnak az őrsi foglalkozások. Az pedig nem tesz jót a gyerekek és az őrs fejlődésének, ha őrsvezetőt kell váltaniuk. Bár azt is hozzá kell tennem, hogy a Magyarországra került őrsvezetőink annyira szívügyüknek tekintik a cserkészetet, hogy a távolból is bekapcsolódnak a csapat munkájába.
Igyekszünk arra odafigyelni, hogy a beregszászi cserkészcsapat a mozgalom elvei szerint működjön, s ennek érdekében minél több időt töltsenek az őrsök a természetben. Tervezünk kirándulásokat, nyári tábort. Legközelebb a csapi cserkészek által szervezett cserkésznapon veszünk részt.
Szövetségi szinten is bekapcsolódom a mozgalom életébe: tíz év után újra lesz kárpátaljai őrsvezető-képző, ennek a szervezési munkálataiban is részt veszek. A cserkészszövetség célja, hogy minél több csapat alakuljon Kárpátalján, s ennek érdekében felnőttképzést szervez azok számára, akik saját településükön szeretnék meghonosítani a mozgalmat. A Beregszászi járásban már Benében, Mezőgecsében és Beregdédában is alakulófélben vannak csapatok, melyek kis létszámuk miatt még a beregszászi csapat égisze alatt működnek, bár Bene már önállósodott, s a többi csapat is szépen fejlődik. Folyamatos a cserkészet iránti érdeklődés.
– Hogyan látod magad és a beregszászi cserkészcsapatot tíz év múlva?
– Személy szerint még nem tudom, hogy egy évtized múlva merre rendel a sors, de amíg tudom, minden erőmmel viszem tovább a csapatot. Bízom benne, hogy tíz év múlva is legalább ilyen szép számban leszünk a csapatban, és ugyanilyen érdeklődés lesz a mozgalom iránt a városban és a környező településeken. Beregszász elbírna akár még több cserkészcsapatot is, így nem kizárt, hogy még több kezdeményezés indul az útjára. Ez nem a megosztottságot jelentené, hanem a cserkészmozgalom szélesebb körű terjedését, egyre több gyerek megszólítását és bevonását. Hiszen az a célunk, hogy minél több fiatal ismerkedjen meg ezzel a szellemiséggel. Nem utolsó sorban a nemzeti öntudat és a keresztény értékrend terjesztésében is nagy szerepet kell vállalnunk, hiszen ez a kárpátaljai magyarság fennmaradásának záloga.
– Több mint egy évtizede cserkészkedsz? Mit adott neked ez alatt az idő alatt a mozgalom?
– Sokat formálta a gondolkodásomat, s bár tizenévesen nem tudatosan éltem meg a cserkészetet, az így is hatott a jellemfejlődésemre. Az életmódomat a cserkésztörvényekhez igyekszem igazítani. Ez sokat adhat az embernek a felnőtt korban, a munkavállalásban, a családalapításban, a haza, az emberek, a természet szeretetében. Segítheti a vezető szerep gyakorlását, az alkalmazkodást.
Ezen kívül közel állnak hozzám a cserkésztársaim, akikkel egy közös elv szerint élünk, hiszünk a kitűzött célban, melyért képesek vagyunk együttműködni.
– Isten áldása kísérje munkádat és életedet céljaid elérésében!
Forrás:
Marosi Anita
Kárpátalja.ma
